Onetti. Juan Carlos Onetti.

florescu

Egy bizonyos Alfonso Reyes, mexikói író-irodalomtudós 1941-ben amiatt panaszkodott, hogy a spanyol-amerikai irodalom még nem b?velkedik jeles képvisel?kben. B? negyven évvel kés?bb már egy öregfiúk focicsapatot is össze lehetett volna állítani az azóta hírnevet szerzett alkotókból – Dél-Amerika fél évszázad alatt  kitermelte írói nagyjait. Bár Reyes Shakespeare-és Dante-szint? emberekben gondolkodott (illetve ilyeneket hiányolt), cseppet sem elképzelhetetlen, hogy a kánonnak nevezett akármi száz év múlva majd egy García Márquez-t vagy egy Borges-t fog ilyen szintre emelni. Na mindegy, szóval nekem mindig Reyes szavai jutnak eszembe, mikor egy általam eddig ismeretlen dél-amerikai szerz? könyvét veszem a kezembe. Onetti le sem tagadhatná, hogy err?l a kontinensr?l származik – történetei jellemz?ek, megtöltve a tipikus couleur locale minden bájával és árnyfoltjával. Bár a jelen kötet egy mélységeket és magasságokat is (gazdagon) tartalmazó könyv, az tagadhatatlan, hogy Onettinek tök egyedülálló a stílusa, még a spanyol nyelv? irodalom múlt századi nagyjaihoz való összehasonlítás keretein belül is.

Onetti kedvenc húzása az emberek közötti kapcsolatok mélyanalízise, bár ebben még semmi szokatlan nincsen. A szokatlan talán az írói módszer, azaz egy olyan látomásos „sz?r?” alkalmazása, ami a legegyszer?bb fabulát is képes többértelm?vé (ezáltal játékossá), érdekessé tenni. A Matías, a távírász narrátora egész pontosan meghatározza azt az írói (megfigyel?i) módszert, ami a kötet egészére érvényes:

    „Mint azt már tudják, számomra semmit sem jelentenek a puszta tények. Csak az számít, mi van bennük, vagy mit hordoznak; aztán ki kell deríteni, mi van mögöttük és azok mögött, leásva a dolgok legmélyére, amit persze sosem érhetünk el.”

Létezik két olyan terminus, amelyet az irodalomtudomány a XX. század egyes szövegei, leginkább dél-amerikai szövegei kapcsán kezdett reklámozni: a mágikus realizmus és a metafizikus detektívregény. Mindkett?t?l hányingerem van, tipikus jegyei (m?faji megjelölései) annak, amikor egy adott kor egy adott kontextusa képtelen normális reflexiók és hozzáértés nélkül valami idegent a kezei közé szorítani. A lényeg az, hogy Onetti mindkét vonulatnak a ma ismert jegyeit kell? hévvel alkalmazza, hogy meghülyítse, mindazonáltal szórakoztassa is a gyanútlan olvasót. Kezdetben odavágott ez az egész, a kötetindító néhány oldalas elbeszélések nagyrészt lógva hagytak, néha ott tartottam, hogy hagyom a fenébe az egészet. Az lejött, hogy a legtöbb esetben apró életmozzanatok generálják a sztorit (a fickót zavarja menyasszonya bátyja, a fater leküldi kurválkodni a jányt, egy n?ci megrendezi a valóságot a színházban, stb.), de ezzel nem nagyon tudtam mit kezdeni.

A hosszabb elbeszéléseknél mozdult meg valami, egymás után következtek a concept sztorik, melyek állandó színhelye a k?tipikus dél-amerikai poros városka, Santa María, ahol mindenkinek elege van mindenb?l, mindenki megdug mindenkit, gyanakodva néznek az idegenekre, és persze mindeközben forróság, nyugalom, és pia ezerrel. Hogy mindez mennyire tipikus, kibogarásztam két sokatmondó részletet is:

    „Semmi sem történt Santa Maríában, ?sz volt, épp csak a halódó, pontos, lassan kihunyó nap csillogó édessége volt jelen. Ezt Santa María sokféle lakosa mind érezte, ahogy az eget és a földet bámulta, miel?tt elfogadta volna a munka eredend? értelmetlenségét.”

vagy

    „Mi pedig, egész Santa María, akik – a tudatlanság s feledés jóvoltából meg a négyszögletes, magas falak oltalmában – biztonságban lehettünk, nyugodtak és csipkel?d?k voltunk, képesek arra, hogy ne higgyünk a messzi, távoli fehérségben, a kerek vagy kifli alakú hold mind nagyobb fehérje alatt bolyongó fehér csíkban.” (Az elrabolt menyasszony)

Enyhén egzisztencialista, mondathatná a belénk táplált reflex (vagy virtus). És valóban, Onetti történeteinek legtöbbje egy olyan f?szerepl?t állít középpontba, akit könnyedén elképzelhetnénk ókori arcként, aki egy marha nagy követ görget fel-alá egy hegyen, és ezzel jól el is van. Az elbeszélések nagy részének végén szomorú az ending, de ezzel nem lövök le poént. Tényleg, a sokadik történetnél már mindenki el?re tudhatja a végét, viszont a hangsúly az analízisen van – Onetti néha meghökkent? dolgokat tár fel h?seinek múltjában. A f?szerepl?k egyébként többnyire id?sebb férfiak és fiatalabb n?k, több esetben prostik, a másik kiemelt leosztás viszont a felszarvazott férj-incselked? n?ci. Van itt még öngyilkos dandy, utolsó menstruációját megél? n?, két lánytestvér, akik mindketten testüket árulják, és míg a fiatalabb jobban „dolgozik”, a másik él meg jobban a melóból, és hasonlók, és hasonlók. Szóval azt is lehetne mondani, hogy variációk egy témára.

Onetti zseniálisan oldja meg, hogy semmi ne legyen egyértelm?, hiszen ez okozná elbeszéléseinek vesztét. A rejtjelezés viszont a rövidebb szövegek esetében túlontúl zavarólag hatott, igaz, olvastam legalább öt valóban remek elbeszélést a kötetben.

Juan Carlos Onetti: A megvalósult álom (elbeszélések), vál. és szerk.: Scholz László, ford.: u?. et al., Európa, Budapest, 2007, 395 old.